A „puha” autonóm én olyan fogalmakat tűz zászlajára, mint a tolerancia, a kedvesség és a nyitottság. A gyakorlatban azonban ez az autonóm én fokozatosan imperiálissá, harcossá, sőt zsarnokivá válik. Ezzel párhuzamosan átalakul maga a tolerancia fogalma is. Régebben mindenekelőtt a különbözőségek iránti mértéktartó elfogadókészséget jelentette: azt, hogy elviselem a másként gondolkodót, még ha nem is értek vele egyet. Napjainkra azonban egyre inkább egyetértést, sőt helyeslést kezdett jelenteni. Ha viszont valaki teljes mértékben egyetért a másikkal, és elfogadja, amit az cselekszik, tulajdonképpen nincs is szükség toleranciára – a szó ezáltal kiüresedik. Aki mégis ragaszkodik eredeti jelentéséhez, azt könnyen intoleránsnak bélyegzik.

Ennek a folyamatnak a végpontját nevezte XVI. Benedek pápa a „relativizmus zsarnokságának”. Eszerint, ha az igazságot nem a valóságban, a tárgyi világban, hanem az egyénben, a szubjektumban keressük, akkor az igazság kérdése végső soron hatalmi kérdéssé alakul át: már nem az számít, mi igaz, hanem az, ki képes erővel jobban érvényesíteni a saját „igazságát”.

Világos lép!

Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.