Laskert az utókor úgy ismeri: ő az a példátlanul magas játékerővel bíró sakkozó, aki a sakkhoz, mint játékhoz (tudományhoz, művészethez) semmit nem tett hozzá. Vagy: kétségtelen, hogy hosszú, nagyon hosszú uralkodása alatt (1894-1921) valósággal széttépte az ellenfeleit, ám pont csupán ennyit tett és nem többet.

Emanuel Lasker, sakkvilágbajnok és a matematika doktora

Az utókor azonban, mint nagyon sokszor és sok mindenben már, szinte mindegyik pontban téved, mert egyszerűsít és felejt. Ha a későbbi, jól ismert sakkozókhoz kellene a második világbajnokot hasonlítanom, akkor azt mondanám, hogy Lasker olyan, mintha Botvinnikből, Bronsteinből és Fischerből gyúrták volna össze. Csak hát pont fordítva van: Botvinnik, Bronstein és Fischer hasonlítanak őhozzá.
Emanuel Lasker 1868-ban született Németországban, és 11 évesen lát először sakktáblát. Az ifjú Lasker rendkívül szerencsés ember, mert két területen is tehetséges: az egyik a matematika, a másik pedig, mondani sem kellene, a sakk. Utóbbiban oly eredményes, hogy 1889-ben, 21 évesen elnyeri a mesteri címet, és ezután a sakkpályája már egyenesen vezet a világbajnoki címig, ahol Steinitz-t könnyedén túljátssza.
1894-ben Kurt Bardeleben, német szakíró a következőképpen összegzi az új világbajnok játékstílusát: Laskerben nincs meg a steinitzi játékfelfogás mélysége, ezt azonban rendkívüli önuralommal pótolja. Játékvezetésében kevés az elnézés, főleg ennek köszönheti Steinitz elleni győzelmét. Játékmódjának másik érdekes, jellemző tulajdonsága az, hogy rosszabb állásait különleges hidegvérrel és körültekintéssel tudja védelmezni. Ilyen helyzetekben a legtöbb sakkozó már elveszíti a fejét, és olyan hibát követ el, amelyik megrövidíti a véget; Lasker viszont mindig talál lehetőséget, amivel olyan nehézzé teszi ellenfele feladatát, amennyire csak lehet. Lasker állásfelépítése általában korrekt, de sosem kényszerítő jellegű; a játszma e szakaszában az ellenfél hibáit sem mindig használja ki. Általában véve a modern iskolához tartozik: stílusában kevés a támadókedv, kombinációiban pedig a tűz, ezzel szemben pozícióítélete egészséges, és annyira elővigyázatos, hogy nehéz támadást indítani ellene. A védekezésben különben is igen ügyes, támadásba viszont csak akkor lendül, ha vagy egészen nyilvánvaló fölényben van, vagy olyan rossz helyzetben, amelyben a védekezés már teljesen kilátástalan.

A még mindig kiforratlan Laskerre a fenti összegzés talán igaz lehetett, ám az 1896-os szentpétervári versenyen a támadókedvre már biztosan nem lehetett panasz, alaposan le is tarolja az olyan kiválóságokkal megtűzdelt mezőnyt, mint Steinitz, Pillsbury vagy Csigorin. Ráadásul a fél évvel későbbi nürnbergi versenyre új fegyvert dolgoz ki: a pszichológiai sakkot. Ettől kezdve az ellenfeleihez igazítja a játékát. A támadósakkot játszók ellen pozíciós állásokat hoz létre, a pozíciós stílus híveit pedig letámadja. Ha kell, vállalja az anyagi vagy pozíciós hátrányt, a lényeg csak az, hogy az ellenfele ne érezze magát otthon az állásában. Lasker sikert-sikerre halmoz új felfogásával, és fél évszázaddal később Botvinnik és Bronstein szovjet nagymesterek hasonlóképpen küzdenek ellenfeleik ellen.

A "nagy" Capablanca és Lasker. Bachmann szerint Lasker megtisztította Steinitz alapelveit a túlzásoktól, és ezzel jelentősen megjavította Steinitz irányzatát.

Maróczy nagymesterünk így emlékszik Laskerre: …nemcsak a legjobb meccsjátékos, hanem a legjobb versenyjátékos is volt. Üzleties szempontból fogta fel a versenyjátékot, csak olyan versenyeken játszott, amelyek nagyon kifizetődtek. Igényeit azonban a legtöbbször nem tudták kielégíteni, részben ezzel magyarázhatjuk, hogy kevés versenyen vett részt.
Lasker, megelőzve Fischert, követelte, hogy a magas szintű játékot megfelelően díjazzák. Például az 1908-as Tarrasch elleni világbajnoki döntőre 17500 márkát kér, amit csak az óriási érdeklődésre való tekintettel sikerült a Német sakkszövetségnek előteremtenie.
Kis kitérő: manapság Magnus Carlsen idézi Laskert. Carlsen is szívósan védekezik, ha rosszabb állásba kerül, a nyitásban nem jeleskedik, de a középjáték és különösen a végjáték az erősége. Pszichésen is rendkívül stabil.

Sajnos, Carlsenre is ráfogták már, hogy a sakkhoz nem tesz hozzá semmit, ami könnyen lehet, hogy így van, de a mostani világbajnok életkorából adódóan ez még változhat és valószínűleg változni is fog.

 Végül nézzünk meg egy Lasker kombinációt Pillsbury ellen:

Fekete indul, és látványos megoldások sorozatával eldönti a partit.