Szerző: Borzák Tibor

– Ha nem is sakkpartiban, de az interjút illetően győztes lettem. Két hónapot vártam erre a pillanatra, hogy leüljünk beszélgetni. Ennyire elfoglalt?

– Igen. Legtöbb időmet az oktatással kapcsolatos tennivalók viszik el, és a sakkfesztivál szervezése is folyamatos munkát jelent – ezzel sikerült hagyományt teremteni, sőt nemzetközi szintre emelni. Október 17-én a Várkert Bazár területén tartjuk a családi programokat. A sakk ezer arca – nem véletlenül lett ez a szlogenünk, hisz úgy állítottuk össze a kínálatot, hogy mindenki találjon magának érdekes elfoglaltságot.

– Tényleg ezerarcú a sakk?

– Nekem elhiheti, hogy az. A több mint 1500 éves játék története önmagában véve is izgalmas. Említhetném a sakkfigurák és táblák kivitelezésének változatosságát, készüljenek azok kőből, fából, üvegből, csontból, netán marcipánból. Sokat lehetne beszélni a sakk sportban és kultúrában betöltött szerepéről vagy a vizuális megjelenítéséről, egyebek közt láthatjuk festményeken, filmeken, és szerepet kap az oktatásban. Mindezekből kitűnik, mennyi lehetőség rejlik benne, nekem csak ki kell aknáznom azokat.

– Ha nem tévedek, erről szól az élete.

– Életem során sok irányból értek sakkal kapcsolatos impulzusok. Kisgyerekként még egyértelműen játéknak vettem, amiből aztán versenysportolás lett. Érdekelt az esztétikai, művészi része, ami kombinációs lehetőségek, taktika formájában vált láthatóvá. A fejlődéshez elengedhetetlen a tudományos kutatómunka, így azzal is foglalkoztam. És hát az oktatás: sikerült elérni, hogy 2013-tól a Nemzeti Alaptantervben a sakk választható tantárgy lett az általános iskola alsó tagozatában. A tapasztalataimra építek. Sok mindent tanultam meg a sakkon keresztül: kritikus gondolkodást, különféle megközelítéseket, logikát, döntéshozatalt. Ezek ötéves koromtól kezdve észrevétlenül belém ivódtak, a hatásukat máig érzem.

– Saját gyerekeit is így neveli?

– Már óvodába jártak, amikor az első tankönyvem alapjait leraktam. Egy angol nyelvű füzetet a gyerekeim ovijában „teszteltünk”, később Tandori Dezső alkotta meg magyarul a benne szereplő rímeket. A sakkjáték elsajátítását nem célnak, hanem eszköznek tekintem. Sakkpalota címmel tankönyv- és munkafüzetsorozat, valamint tanári kézikönyv készült, kiegészítő eszközökkel, mozgásosjátékleírásokkal, kereszttantárgyi hivatkozásokkal és képességfejlesztő feladatokkal. Büszke vagyok rá, hogy a kiadványok idén kiérdemelték a Magyar Termék Nagydíjat.

– Kisfiának és kislányának köszönhető, hogy az oktatás felé fordult?

– A mindennapok egyik feladatot hozzák a másik után. Elég régóta utazgatok a nagyvilágban. Sokféle kultúrával és emberrel hozott már össze a sors. Igyekszem hasznosítani a kreatív gondolatokat, az asszociációkat, és ha látok egy nagyszerű kezdeményezést, azokból megpróbálok újabbakat létrehozni. Ha túl sok az ötlet, nehéz leszűkíteni a kört. Viszont az nagy boldogság, ha valamiből siker lesz.

– Polgár Judit neve mindenre garancia?

– Nem tagadom, hogy könnyebben megnyílnak az ajtók előttem, de a szakmai dolgokat illetően semmit nem jelent a nevem. Alapítványi programunk, az oktatásban elért eredményeink pedagógiai szinteken mérettetnek meg. Tizenegy referenciaiskolánk van már az országban. Amikor személyesen megjelenek náluk, látom, hogy milyen élvezettel és lelkesedéssel tanulják a gyerkőcök a sakkjáték alapjait, a pedagógusok elkötelezettségéről nem is beszélve.

– Sose gondolt arra, hogy elég már a sakkból?

– Ezt az érzést azért nem ismerem, mert túlságosan mélyen voltam benne a sakkban. Az apró dolgok is örömet szereztek. Unalmassá akkor válhat ez a játék, ha valakit csak felületesen érdekel. Most, hogy több mint egy éve abbahagytam a versenyszerű sakkozást, már nem tudnék újra visszakerülni az élmezőnybe, hiszen óriási lemaradást kellene pótolnom.

– Tényleg nem lehetne visszatáncolni?!

– Mindig mindent lehet. Motiváció és ambíció kérdése, hogy az életéből mit áldoz fel az ember. Amikor évtizedeken át élsportoló voltam, elég sok dologról lemondtam, viszont a sikerek, az utazások, a találkozások bőkezűen kárpótoltak értük. De velem is előfordult, hogy padlóra kerültem, amikor egyik partit vesztettem el a másik után. Szerencsére ez nem volt gyakori, de mégis elbizonytalanított, miközben a világranglista élén szerepeltem. Harcolni önmagunkkal nem a legfelemelőbb érzés. Nem mondanám, hogy könnyű volt 33 év után búcsút inteni. Hosszú vajúdás során mérlegeltem a pró és kontra érveket, és a férjemmel is átbeszéltük a jövőt. Komoly edzéseket, rendszeres versenyzéseket már nem tudtam volna vállalni az alapítvány, a sakkfesztivál, az oktatási program és a család mellett.

– Vállalkozásait szülőhazájában végzi. Nővérei, Zsuzsa és Zsófia külföldön élnek. Ön is mehetett volna?

– Nővéreimet a szerelem vitte Amerikába, illetve Izraelbe. Én idehaza találtam meg a párom, méghozzá Soltvadkerten. (Font Gergely állatorvos – a szerk.) Mivel nem iskolában tanultunk és folyamatosan jártuk a világot, benne volt a pakliban, hogy esetleg máshol fogunk élni. Még az 1980-as évek közepén kínálkoztak lehetőségek a kinti pályafutásra, de igazán komoly és konkrét ajánlatot nem kaptunk. Zsuzsa Amerikában a St. Louis-i egyetem sakktanszékét vezeti, Zsófi Tel-Avivban él, távmunkában részt vesz a Sakkpalota-programban, a kiadványok grafikáit készíti. Nem könnyű egyeztetni, de azért évente egyszer biztosan találkozunk.

– Annak idején világszámnak számítottak a Polgár lányok. Mondta is valaki, a csodagyerekség elmúlik, viszont az életben tudni kell helytállni.

– Soha nem könnyű egy sportoló számára, hogy miként folytatja az aktív időszaka után. A folyamatos megmérettetés és az azonnali visszajelzés után a dolgos hétköznapokban a folyamatos küzdelem kerül előtérbe, mindazonáltal jóval kevesebb a visszajelzés. Ami engem illet: 2008-tól tudatosan formálom az új életemet, és az szerencsére egyre gazdagabb, egyre komplexebb.

– Mindenben száz százalékon akar teljesíteni?

– Maximalista vagyok. Mindig is ez vitt előbbre a pályámon. Hogy ez jó vagy rossz, nem nekem kell eldöntenem. Versenyzőként folyton csiszoltam a lépéseket, a változatokat, amelyekkel meglepetést okozhattam az ellenfélnek. Személyiségem, felkészültségem „ujjlenyomatai” megmaradtak, most a sakkfesztivál részleteinek kidolgozásában érvényesítem. Persze a célokat, az elvárásokat a csapatommal is el kell tudnom fogadtatni.

– Ha már ötéves kora óta a sakk bűvöletében élt, miért is változott volna meg? Különben sem tudna mást csinálni!

– Ezt én is így gondolom. Azért, mert mással foglalkozom, még ugyanaz az ember maradtam. Talán csak arra kell figyelni, hogy végig kemény kézzel irányítsak-e, vagy néha álmodozhatok is egy kicsit.

– Léteznek érzelmek a sakkban?

– Hogyne, csak nem szabad kimutatni, mert a verseny során információkat adhatunk az ellenfélnek. Vesztes meccs vagy döntetlen után én is sírtam. Mások meg falba verték a fejüket.

– Férfiagy női testben – mondták önről. Arra nézvést jogosan, hogy 15 évesen férfi sakknagymester lett, nemrég pedig elfogadta a férfiválogatott kapitányi posztját.

– Azt tartottam természetesnek, hogy lányként férfiversenyeken játszottam. Tehát most már az is mindegy, kiknek a kapitánya vagyok. Nyilván eljutnak hozzám az ilyen-olyan megjegyzések, de nem befolyásolnak a döntéseimben. A válogatott tagjai úgy tekintenek a kinevezésemre, hogy módosították a szereposztást. Eddig mellettük játszottam az egyik táblán, többükkel évtizedeken keresztül, ezentúl kívülről szemlélem a történéseket. A sakk egyéni sportág, mindenki maga készül fel, hogy a legjobb formáját adhassa. Tőlem inkább technikai segítséget várnak a bajnokságokra, az olimpiára. Én döntök a versenyzők kijelölésében is, ez pedig olykor feszültségekkel jár. Tisztában vagyok vele, hogy nem túl hálás dolog kapitánynak lenni. Az persze más dimenzióba emeli a pozíciót, ha egymás után produkálunk jó eredményeket. Ezért a tőlem telhető legtöbbet megteszem.

Forrás: http://szabadfold.hu/aktualis/sakk_az_ezerarcu