Tévedni emberi dolog – mondta Szent Jeromos az ókor végén, a középkor elején. Ha csúnya hibát ejtünk, ez a mondás mindig kihúz bennünket a bajból, hiszen mégsem vagyunk mi, emberek, lelketlen gépek: tény, hogy olykor nem tudjuk tökéletesen végrehajtani a feladatainkat.

A mai nap a három legjelentősebb sakktévedésemrõl számolok be:

• Sakkozó számára a versenyek okozzák az igazi stresszt. Ezt hőn bizonyítja, hogy miután a Budapest Bajnokságon egy nehéz partiban sötét színnel győzedelmeskedtem, tévedésből a játszmalapra azt írtam, hogy 1:0, vagyis az ellenfelem nyert. A vesztes fél, aki a partit követően szintén azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány, valószínűleg egyszerűen csak lemásolta, amit én írtam, majd helyreraktuk a bábukat, és a versenybíróhoz fáradva aláírattuk a rossz eredményt, amely dokumentálásra került. A tévedésre hazafelé menet jöttem rá a villamoson. Szidhattam magamat utólag, bár legalább az erkölcsi győzelem megmaradt nekem, ha már ténylegesen az ellenfelem szerzett pontot.
• Szerintem ennél súlyosabb eset volt, amikor mattolni óhajtottam az ellenfelem vezérét. Sokáig – az „aljas dög” – folyton kicsúszott a karmaim közül, míg nagy nehezen „leesett”, hogy az ellenfél királya a célpont. Ha jól emlékszem, kisebb csodával ért fel, hogy a partit végül nem vesztettem el.
• Végül és utolsósorban a legsúlyosabb, legnehezebb emlékem, amikor a saját királyomra támadtam mattolási szándékkal. Tudom, ezt úgysem hiszi el senki nekem. Pedig tényleg megtörtént. Azt hiszem, ez az a pont, amikor ideje abbahagyni a sakkot. No nem örökre, de legalább arra a napra, amikor ilyesmi megesik.

Ha van hasonló történetetek, írjátok meg a hozzászólásokhoz!