Gyalogáldozat a mozikban, avagy Ivan Drago a Rockyból megtanult sakkozni!
Nem tudom, szabad-e egyáltalán haragudni a hollywoodi filmgyártásra? Vagy el kell fogadni, hogy a filmjeik sablonosak, egyre kisebb gyerekeknek készülnek, és kár rájuk pazarolni a drága időt.
A gyalogáldozat című tavalyi film az amerikai sakklegendáról szól, Bobby Fischerről. A sakkberkekben kicsit jártasabbak azonnal fújják, hogy Fischer a 60-as években szembeszállt a szovjet sakkozókkal, 1972-ben pedig világbajnoki döntőt játszott Borisz Szpasszkijjal, a világbajnokkal. Fischer nyert, a szovjetek pedig el sem tudták képzelni, miképpen fogják visszahódítani a világbajnoki címet. Szerencséjükre az amerikai eltűnt (szó szerint), és 20 éven át nem ült le sakkozni hivatalos versenyen.
Végre valami igaz: Szpasszkij a 6. játszma után tényleg megtapsolta a riválisát!
Ez a film (természetesen), Fischer és a szovjet sakkozók harcára fókuszál, amely meglehetősen érdekes téma, különösen, ha a nézőt érdekli a sakkozás. A film tehát jó lehetne, főleg, hogy egy kitűnő rendezőt kapott, Edward Zwicket, aki olyan filmeket hozott tető alá, mint Az utolsó szamuráj vagy az Ellenállók. A színészekkel sincsen semmi baj. Fischert a remek karakterszínész, Tobey Maguire (Árvák hercege, A nagy Gatsby) alakítja, Szpasszkijt Liev Schreiber (X-men sokadik epizód), míg Lombardyt Peter Sarsgaard (Légcsavar). A film költségvetése szintén tisztességes, nincsenek ugyan hatalmas utcai jelenetek, de a néző ennek ellenére sem kételkedik benne, hogy a 60-as évek környékére csöppent. Eddig a pozitívumok, mert a többi színtiszta csalódás.
Sorolom: unalmas, zagyva, az igazi sakkhoz semmi köze, hamisítja a sakktörténelmet stb.
Elképzelhető, hogy nem lehet a nézhetőnél jobb sakkal foglalkozó filmet készíteni. Talán ideje belátni, hogy a sakk és a mozgókép nincsenek egymással barátságban. Ennek egyik oka, hogy az átlagos nézőnek fogalma nincs a sakkról, a sakk szépségéről, így aztán a filmkészítők kénytelenek fura dolgokat művelni: a játékosok gondolkodás nélkül dobálják a bábokat a táblán, amely drámainak tűnik, de egyáltalán nem adja vissza az alkotás feszült folyamatát, a sakk szerves részét. Vagy csodabogaraknak állítja be a sakkozókat, pedig azok semmivel sem különbek, mint a többi élsportoló. A másik ok az lehet, hogy a sakk nem látványos sport, nincs mit fényképezni rajta, nem úgy, mint mondjuk egy autóversennyel foglalkozó filmen. Arról nem is beszélve, hogy az autóverseny életveszélyes sport, amely a sakkról – leszámítva egy szívinfarktust – ritkán mondható el, így aztán a sakkban a végkifejlet kevésbé megrázó.
A Le Manst, minden idők legjobb autókkal, autóversennyel foglalkozó filmjét egyszerűen imádta a kamera! (A képen Steve McQueen, a főszereplő.)
Megrázó viszont ahogyan a készítők a szovjet sakkozókat elképzelték, különösnek hatnak a nem létező életrajzi elemek, valótlanságok. Lássunk párat a teljesség igénye nélkül:
1. Miután a film végkifejletében, 1972-ben Fischer Szpasszkijtól ragadja el a világbajnoki címet, a készítők nem bajlódtak azzal az egyszerű ténnyel, hogy Szpasszkij csak 1969-ben lett világbajnok, amikor Tigran Petroszjant legyőzte. Nem, mert Hollywoodnak egy erős ellenfélre volt szüksége, ezért a filmben kb. 1962-től kezdve Szpasszkij a legyőzhetetlen világbajnok. (1962-ben Mihail Botvinnik a világbajnok; 1963-tól 1969-ig Tigran Petroszjan.)
Íme a Fischernél testben és lélekben is erősebb Szpasszkij
2. A filmben 1962-ben Várnában van a világbajnokjelöltek versenye. A valóságban Curacao szigetén rendezték.
Paul Morphy, aki 1858-tól négy éven keresztül nem hivatalos világbajnok
3. Paul Morphy életrajzába is hiba csúszott néhány helyen. Morphy biztosan nem lett öngyilkos 26 évesen, mivel 47 évesen halt meg agyvérzésben, és ami azt illeti abban sem vagyok biztos, hogy holttestét a fürdőkádjában találták meg női cipellők társaságában...
4. 1965-ben a szovjet válogatott Los Angelesbe utazik, hogy játsszon az USA válogatottja ellen. Mondani sem kell, hogy nyomát sem találtam ennek a történelmi mérkőzésnek. Ha esetleg valakinek vannak információi, kérem, a hozzászólásokban jelezze. A mérkőzésen természetesen Szpasszkij a világbajnok (a valóságban Tigran Petroszjan). Szpasszkij szürke öltönyben jár-kel, és a többi szovjet sakkozó falkában követi őt!
Na hiszen! A világbajnok, akár a messiás... kérem, ez még mindig sakk?
5. Szpasszkij a film antagonistája. Az a Szpasszkij, aki az életben az egyik legsportszerűbb nagymester. Szerencsére nem csinált belőle „gonosz” karaktert Hollywood, viszont nem is domborították ki, hogy Szpasszkijjal ellentétben Fischer sportszerűtlen, és tulajdonképpen meg sem érdemelte a világbajnoki címét, mivel a döntőn mindent elkövetett, hogy a szovjet sakkozó kikészüljön tőle. Egyszerűen csak elmebetegnek állítják be Fischert, akinek az állapotából adódóan mindent szabad.
Tobey Maguire egy teljesen bolond ember szerepében
5. A szovjet sakkozók sötét limuzinnal járkálnak, testőrökkel, ezzel szemben Fischer holmi rossz szállodában éldegél egy prostituált és egy rossz légkondicionáló társaságában.
Lehet, hogy nincs feltöltve a medence, de kit érdekel, ha a győzni akarás tengernyi!
Összességében a 80-as, 90-es évekbeli küzdősportokkal foglalkozó filmek hangulata jön át a Gyalogáldozatban.
Eric Roberts a Riválisok című filmben: "győztem, ha a következő öt percben életben maradok..."
A nagy szívvel rendelkező amerikainak (vagy az amerikai csapatnak) meg kell küzdenie a nála sokkal erősebb ellenfelekkel, akik más ideológia mentén gondolkodnak, nem demokraták, tehát nagyon gonoszak, ámde nem számolnak a jenki virtussal, azzal, hogy a győzelemhez csupán erős akarat szükséges!
Ivan Drago a szovjet terminátor!
Le is győzi az amerikai sorban a gonosz ellenfeleket, mígnem csodával határos módon eljut az utolsóhoz, a legkeményebbhez, a leggonoszabbhoz, akit elképzelni sem lehet, hogy miképpen lehet kicsinálni. Megkezdődik a döntő mérkőzés. Az amerikai bevisz pár ütést az ellenfélnek, de a másik csak játszik vele, mint macska az egérrel, pár pillanattal később meg egyenesen felmossa a padlót szegény amerikaival. Patakokban folyik a vér. Hanem aztán az amerikai feltámad, mielőtt meghalna, és erejének utolsó morzsájából rettenetesen elpáholja a gonoszt.
Drago bajban... a félig elhunyt ellenfél feltámadt, őt pedig a sarló-kalapácsos gatyó sem menti meg...
A demokrácia győzelme a kommunista és/vagy fejlődő világ felett olyannyira tetszetős, hogy még a gonosz segítői is elismeréssel tapsolnak a hős amerikainak… Ezerszer láttuk már? Hát jobb, ha végleg megbarátkozunk ezzel a történetszövéssel, mert nem a Gyalogáldozatban találkoztunk vele utoljára.
